Alig ismert részletek...

Vissza a múltba

A

z V. kerületi Kossuth Lajos utca 20-as számú házon áll egy emléktábla, amely arról tudósít, hogy 1808-ig ott állt a Hatvani-kapu, Pest utolsó városkapuja. Az élet, ahogy mindenütt Európában a hasonló városokban, a városfalon belülre koncentrálódott, hiszen korábban utazni, gazdálkodni, egyáltalán élni, életveszélyes volt a városfalakon kívül. Ám a török hódoltság megszűnése, vagyis Buda felszabadítása (1686) után, majd a Rákóczi szabadságharc végén (1711) viszonylagos nyugalom köszöntött be.

A városfalakon belül vagyis a mai Kiskörút mentén már nemigen lehetett hová terjeszkedni, nagy volt a zsúfoltság, a városfal a legfontosabbat, a fejlődést akadályozta. Ekkoriban a polgárok már megtehették és meg is tették, hogy földeket vásároltak kint a városfalak mentén, ezt a Városi Tanács szorgalmazta is. Kezdetben persze a „honfoglalók” nemigen törődtek azzal, hol vannak a telekhatárok, mindenki ott szántott, vetett, termelt, ahol éppen jónak látta. A szabályos telekkönyvezés 1718-tól indult el. Az élet persze a városkapuk mentén volt a legélénkebb, hiszen itt épültek fel az utazó kereskedők kényelmét, pihenését kiszolgáló fogadók, a piacozók számára a kocsmák és a városból kiszorult iparosok műhelyei is. Pest városában ekkor jobbára iparosok, kereskedők, inasok és napszámosok laktak.

A Tanács ügyelt arra, hogy a megvásárolt földek ne maradjanak kihasználatlanul: 1726-ban kötelező fásítást rendeltek el, a földeket nem lehetett szántónak használni, kizárólag kertként. Ha valaki nem törődött megvásárolt földjével, attól visszavonták a tulajdonjogot. Ekkoriban kezdett kialakulni a mai Belső-Erzsébetváros területén egyfajta kertnegyed szőlőkkel, gyümölcsösökkel és persze apró házacskákkal: „tetszetős gyümölcsösök, szőlők és bennük itt-ott présházak találtattak”.

Ezek a városfalon kívül eső külterületek 1730 táján kezdtek benépesülni, 35 évvel később pedig már 865 állandó ház állt a külvárosban, amely akkorára nőtt, hogy 1766-ban kettéválasztották és Alsó- és Felső-Külvárosként kezdték nevezni őket. A kettő között a mai Rákóczi út volt a határvonal. A későbbi Erzsébetvárost a Felső-Külváros foglalta magába, a kitelepedési folyamat pedig immár megállíthatatlan volt. A Tanács alkalmazkodván az igényekhez 1730 körül hivatalosan is telket osztott a mai Józsefváros területén, ahol 91 házhelyet osztottak ki.

Az érseki helynök 1777. október 23-i leiratával a külvárost két plébániai területre osztották. Máig vita tárgya, hogy Mária Terézia 1751-es látogatása miatt vagy az itt lakók kérésére Szent Teréz után, de tény, hogy a Felső-Külvárost 1777. november 4-én Terézvárosnak keresztelték át, míg az alsó 1777. november 7-én II. József után a Józsefváros nevet kapja. Az új városrész gyors tempóban népesült be, olyannyira, hogy Terézváros volt Pest legnagyobb külvárosa. Viszonylag hamar felvetődött, hogy két-esetleg három részre kellene osztani a területet. Utcákról ekkoriban még nem beszélhetünk, a dűlők mellett csupán két nagyobb út létezett: a Kerepesi (mai Rákóczi út) és a Váci út. Ennek oka rendkívül egyszerű, hiszen a Hatvani és a Váci kapu között nem létezett más városkapu, tehát nem is épülhetett más út, amely befelé vagy kifelé vitt volna. A házak ekkoriban többségében vályogházak, néhol a városfalhoz ragasztva, hiszen így megspórolható volt egy egész fal. Az itt élők többnyire gyümölcstermesztéssel, marhakereskedelemmel, kézművesiparral foglalkoztak és egyre nagyobb súlyt kapott a kereskedelem, amelyben kezdetben a balkáni, később a zsidó kereskedők játszották a főszerepet.

A kerteket lassan felaprózták, mindent felparcelláztak, a házakat 50-300 négyszögöles telkeken építették fel, elkezdett kialakulni az utcák. A város romatempóban fejlődött, most már a városfalak fizikai akadályt jelentettek, tehát a XVIII.-XIX. század fordulóján elkezdtek bontani: a Váci kaput 1789-ben, a Kecskemétit 1794-ben, míg a Hatvanit 1808-ban. A fejlődést az 1838-as árvíz akasztotta meg, hiszen egész Terézvárosban mindössze 300 ház maradt épen. A helyreállításkor már téglából építkeztek, megjelentek az első egyemeletes házak, bővült az utcahálózat, beindultak az első üzemek is.

Erzsébetváros létrejöttéhez a döntő lökést Budapest megszületése jelentette. A fővárost a XXXVI. törvénycikk Buda-Pest törvényhatósági alakításáról és rendezéséről hozta létre. A törvény kimondta az egyesülést és a 134.§ elrendelte, hogy létre kell hozni egy választott 34 fős bizottságot, amely az új fővárost közigazgatási kerületekre osztja. A bizottság 1873. január 24-én kilenc kerületet hozott létre köztük a:

„VI-ik kerület: a Terézvárosnak a Király-utca,Városligeti fasor, Körönd melletti út és Erzsébet-út által a határig szétválasztott bal fele (északi rész), az ideeső külsőségekkel. VII-ik kerület: a Terézvárosnak a Király-utca, Városligeti fasor, Körönd melletti út és Erzsébet út által a határig szétválasztott jobb fele, a Kerepesi-út nyugati vonaláig eső un. Rákosfalvával stb. külsőségekke1 (déli rész).”

A bizottság így indokolta az önálló VII. kerület létrehozását: „A Terézváros kettéválasztásának indokául szolgált a terület nagysága és a népesség sűrűsége,… A Terézvárost 82.600 lakosával épen e tekintélyes szám miatt kellett két egyenlő kerületre osztani. A Király-utcától balra eső részre 46.100,  a jobbra eső részre 37.500 lakosnál több jutván.”

Létrejött tehát az önálló VII. kerület, ám egyelőre a kerületek közt egyedüliként még névtelenül. A kettéváló Terézvárosból a kisebbik lett a VII. kerület, de még így is hatszor akkora volt, mint mai területe.